Fő a tojás

Valami oknál fogva Domonkos semmilyen formájában nem szereti a tojást. Na jó a carbonarat megeszi, de ennyi.

Még 6 perc.

A hét nagy eseményei közé tartozik, hogy elvittem a gyerekeket egyedül az állatkertbe. Igen, ez nekünk még kihívás. Meggyőződésem, hogy elbírnék 20 gyerekkel is akár, de az én kettőm azért nem triviális (a sok-sok hittantáborozás azt hiszem erre próbált felkészíteni, ezért kaphattam mindig én a legelevenebb gyerekeket). Nagyon jól tudtam őket motiválni azzal, hogy ha ügyesen szót fogadnak, akkor jövünk legközelebb is hármasban.

Domonkos éppen elszalad, úgyhogy ez a legjobb kép...

pink eye-ra, azaz kötőhártya gyulladásra gyúrúnk

Nagyon szeretik az állatkertet. Rövidebb egymással való üvöltözés után eldöntik, hogy melyik állatokat nézzük meg, majd az egészet felrúgjuk (nem az állatokat, a tervet). Mostani látogatásunk tanulsága Domonkos szerint: flamingók büdösek. Szokásos köröket róttuk egyébként: zsiráf, strucc, elefánt, zebra, flamingó, krokodil, víziló. A veszteségek listájára pedig mindössze a keresztapámtól kapott nyakláncom kerül csak fel. Viola elszakította. 

Vasárnap ismét gyülekezti ebéd. Képzeljétek az egyik néni külön odajött, hogy milyen finom ez a kis sajtos kenyér (pogácsa). Egy kis sikerélmény nekem.

Még két perc, azt hiszem nem leszek kész mire megfő.

Lányos alkalom is volt a héten. Ilyenkor mindig elképedek, hogy mennyire nincs elképzelésük sem arról, hogy milyen nehézségeket tartogat egy idegen országban élés. Van egy nővér, egy gyógyszerész a társaságban és sokszor előkerülnek a mulatságos sztorik a nem anyanyelvűekkel... Hogyan magyarázták el, hogy  a gyógyszer kúp és nem lenyelős tabletta... Persze ezek viccesek, de szomorú azt látni, hogy fogalmuk sincs arról, hogy nem triviális ezeket a dolgokat elintézni. Számomra minden orvosi vizit elég stresszes: mindent meg fogok érteni? mindent el fogok tudni mondani, amit kell? na és persze a kultúrális különbségek... Szóval próbálom finoman érzékeltetni velük ilyenkor, hogy ezek bizony kihívásokkal teli dolgok. Valamit elértem vele, mert látszik az arcukon a megdöbbenés. Mi itt úgy vagyunk számontartva, mint akik milyen jól beszélnek angolul. Ez Gáborra egyébként teljesen igaz, nekem vannak nehézségeim továbbra is.

Ha már nehézségekről beszélünk, a gyerekek is folyton kihívás elé állítanak. Csak olyan kishercegesen, Viola folyton rajzoltat. Ez nekem egy nagyon fájó pont, ugyanis NAGYON nem tudok rajzolni. Nagyon-nagyon nem. Legtöbbször nem azt kéri, hogy rajzolj nekem egy bárányt, ezzel még megkűzdenék, hanem: rajzold le nekem azt a télapót. Engem meg a sírás kerülget, mert visszahozza a régi rajzórai élményeimet... Lassan be is kell fejeznem, mert gyakorolnom kell a szélforgó rajzolását... Tegnap délután ezen borult a bili és a kisasszony megígértette velem, hogy mára megtanulom. Jaj!

Nos, mivel lassan az összes munkagép (azt hitted, mi!) nevét tudom már angolul (azokat is, amikről magyarul halvány lila gőzöm sincsen) ma a Botanikus Kertből hazafele jövet a kertünkben egy új példánnyal szembesültem. Mi nem a sarokház vagyunk, hanem eggyel beljebb. A sarokra állt a gép és onnan vágta egy körfűrész szerűséggel a vezetékre hamarosan esetleg ráeső faágakat. Majd jött az hombre: I am here to pick it up. Domonkos pedig ámulattal nézte. Egyébként engem sokszor idegesít, hogy mindent gépesítenek. A levelek söprése helyett felveszik a hátukra azt a fújókát és nyomatják a levegőt. Hangos is, meg nem is jól irányítható.

Egyik reggel sikerült elkapnom Viola tanárát és állítása szerint Viola nagyon ügyes. Mindenre azonnal válaszol, nem hezitál és sokat beszél angolul (itthon is). Domonkos pedig olyan nyelven beszél, amilyen nyelven szólsz hozzá. Sokat tanul Violától.

Nem, nem tudok több mesélni valót kitalálni, muszáj mennem rajzolni...

az oviban már készülnek a Hálaadásra