J->O, J->O, J->O...

FIGYELEM! Ez nem egy hagyományos értelemben vett blogbejegyzés (olyan is jön mindjárt!). Pár szóban szeretnék valami olyasmiről mesélni, amiről már hónapok óta terveztünk, de máig halogatnunk kellett. Ez a történet valahol itt kezdődött...

Egészen pontosan itt...

Bár valójában a sztori gyökerei még mélyebbre nyúlnak vissza. Valaki egyszer majd esetleg rászán egy egész eredettörténetet, addig is érjétek be a következő visszaemlékezéssel. 

Valamikor 2017 őszén ráeszméltem, hogy memphisi munkaviszonyom már-már veszélyesen közel került az egy éves mérföldkőhöz, azaz rekordkísérletnek lehettünk szemtanúi. A tragédiát melegőzni igyekezvén jelentkeztem többféle pozícióra, akadémiaira és "igazira" egyaránt. Az egyik, nemében szoftverfejlesztői pozícióra való jelentkezés egy HR-es pasas révén kátyúba került, de némi noszogatást követően szeptember elejére egy új HR-es hölgyön keresztül újraéledt. Innentől kezdve következtek az ilyenkor megszokott online, telefonos, egyéb körök (erről fentebb már hallhattatok), majd a végjátéknak szánt "onsite" interjú Mountain View, Kaliforniában. Az egyébként rendkívül élvezetes kaland (életemben először Übereztem, megvakartam az Oreo bábu pocakját, stb.) másnapján jelentkezett a HR-es és örömmel értesített, a cégnek tetszettem és ajánlatot készülnek tenni. Péntekre a hivatalos ajánlat is megérkezett, Tamás épp akkor járt nálunk, segítségével közösen kielemeztük, és arra jutottunk, "Háá' ez jól hangzik ám!". A hirtelen fellelkesülést (és az ajánlat elfogadását követően) következett a hidegzuhany: az ajánlat csak akkor él, ha sikerül megfelelő munkavállalói vízumot szereznem. Azt hittem, a munka nehezén túl vagyunk; tévedtem. A klasszikus munkavállalói H-s vízumra évente egyszer, március (!) környékén lehet pályázni, az megfelelően pályázók kb. 20-30%-a kapja meg a vízumot, ők adott év októberében (!!) kezdhetnek el dolgozni. Ez az ajánlatom elfogadásakor kerek egy évnyire volt tőlem... bah, bah, és bah. 

Aztán jött egy izgalmas variáns az ún. O-1 (egészen pontosan O-1A) vízum képében.  Ez egy H-s hoz hasonló munkavállalói vízum "extraordinary ability worker" kategóriában. Nehezebb megszerezni, egy 8 pontos követelménylistából legalább 3-at kell teljesíteni (ha rákattintottál, görgess alább, a végén vannak a pontok). November elején a céggel kapcsolatban álló, vízumjelentkezésre specializálódott ügyvédi iroda is felvette velem a kapcsolatot Miki személyében. Miki valójában nem magyar srác (vezetékneve Iwai... mire tippeltek), sőt, mint cirka 4 hónappal később kiderült, nem is srác. 

(February 02, 2018)
"Hi, I am calling to talk with your colleague Mr. Miki Iwai. Is he in the office?"
"Miki? Hold on, let's see if I can find her..."

Mentségemre legyen mondva, igen mély hangja van, és mindössze kb. kétszer beszéltünk telefonon. 

Miki röviden vázolta a pályázás menetrendjét majd megkezdődött bináris busójárásunk. Azaz: vagy éppen hanyatt-homlok túrtam fel nekik gyerekkori képemet lolipoppal és hasonlóan izgalmas anyagokat (az OKTV bizottsági munka kapcsán össze kellett állítanom egy listát az általam javasolt feladatokról!), vagy, amikor éppen ők voltak lépésen, csendben elemeztem a táblát... heteken keresztül. Így telt el november és december is. Első nekifutásra egy 60 napos keretet saccoltak a projektnek, mondanom sem kell, 60 nap után a pályázatom még kanyarban sem volt. Múlt hét szerdán, bő 4 (!) hónappal az ajánlat elfogadását követően sikerült leadniuk az O-1 petíciómat egy két hetes gyorsított eljárásra. Jó munkához... jelen esetben tényleg idő kellett. A teljes anyag kísérőlevele önmagában lett 13 oldalas méltatás arról, miért vagyok nélkülözhetetlen a cégnek... aztán jöttek a csatolmányok, céges külön ajánlólevél, diplomák, további ajánlólevelek, Ady összes művei, Arany Oldalak... a teljes anyagot máig nem láttam, de ha jól értettem, a 8 pontból 5-re pályáztattak.
Az első 4 napban napjában kétszer néztem meg a pályázat állapotát online. Utána kb. két napig csak egyszer. Ezen a héten szerdán már elfelejtettem megnézni... délután 3-kor fogadott az email: a pályázat sikeres, lehet -és ajánlott- minél hamarabb felmondani az egyetemen. Kb. 17 perccel később megkezdődött az exit-interjúm, ahol a maradás melletti legfőbb érvként "Béla tud már róla?" kérdés hangzott el. Nem hatottak meg. 

Hol is járunk tehát? Egyrészt az egyetemen felmondási időmet töltöm, papíron március 11. az utolsó napom. Gyakorlatilag március 3-án kitör egy másfél hetes tavaszi szünet, így az azt megelőző másodikai pénteken látnak majd utoljára. Viola ovijában szintén jeleztük a költözést és a főbérlőnk is tud már a dologról. Jelenleg épp San José környékén keresünk szállást... ha arrafelé élő ismerősötök éppen albérlőt keres, ne habozzatok!

Hol is járunk valójában? Négy hónapon át egyáltalán nem volt garantált, se valószínű, hogy ez a történet összejöhet. A cég maga vetette fel, mi lenne, ha az O-1 petíció sikertelensége után átmenetileg egy kanadai irodába vennének fel. Most, kb. 4 nappal a hír fogadása után kb. 2 hetünk van (a jelenlegi J vízumunk március 12-én átáll O vízumra) arra, hogy szállást találjunk, átbútorozzunk (a cég igen nagyvonalú "relocation package"-val operál), könnyes búcsút vegyünk a memphisi gyülekezettől, átköltözzünk, és kialakítsuk az új menetrendet. Igen, eltaláltátok, pontosan így áll a fejünk...

Hogy a blog velünk együtt új helyre költözik-e, még nem tudjuk, gondolom, már pont elegetek van a totál indokolatlan anagramma-rejtvényekből. Mindenesetre mesélnivalóban az elkövetkező hetekben, hónapokban nem lesz hiány. Csak bírjuk szusszal...  folyt. köv.

PS: Hé, de hová is kerültem egyáltalán??? A céget "Pure Storage" -nak hívják, de azt, hogy pontosan mivel is foglalkoznak, egy másik bejegyzésben mesélem el... mondjuk úgy májusban, ha addig sikerül pontos képet alkotnom róla... ;)